Căutare

Allegro non molto. Lehetett kánikula, jöhetett zápor, zivatar, néhány évvel ezelőtt, júniusban, júliusban vagy éppen augusztusban az egyik erdélyi regionális rádió mindegyre a Vivaldi szerzemény egyik közismert tételével emlékeztetett a nyárra. Gondoltam, az idén sem lesz másképpen, de tévedtem. Valószínű, a műsorrácsba bármikor beékelhető MP3-asok között könnyebb volt megtalálni Gershwint, és rengeteg volt a Summertime, amikor könnyebb az élet, a halak fickándoznak, és a gyapot mifelénk is rendkívül forró. Közben az idősebb vagy középkorú nemzedékek aranyéveiből fel-felbukkant még Mungo Jerry, szintén a jól ismert nyári kompozícióval, ám éppen amikor arra gondoltam, hogy lám csak, miként oldódnak a nyári töltelék-műfajok, és ráadásul még csak nem is friss keltezésűek, újból előhúzták Vivaldit. Valószínű, a lehető leggyakorlatiasabb megfontolásból: jó, ha kéznél van, hiszen a négy évszakból immár nyakunkon az ősz és minek tovább keresgélni….
Valahogyan ugyanígy jártunk a romániai magyar közélettel is. Hogy ne legyen unalmas és töltse ki a nyári uborkaszezont, no meg a demokrácia műsorrácsait, mindegyre felhangzott, különböző változatokban, az alapgondolataiban ugyancsak jól ismert és többször megismételt közlemény, miszerint a romániai magyarság parlamenti jelenléte megköveteli, hogy…; minden szavazót csak akkor lehet elvinni az urnákhoz, ha…; a jövő imperativusza egyértelművé teszi, miszerint…; számunkra egyetlen érdek létezik, a ….; az elvekben nincsenek közöttünk lényeges különbségek, ám …; mi mindent megtettünk, de….; és a végén maradt minden a régiben. Különböző közéleti mutatványok után visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: továbbra is a Romániai Magyar Demokrata Szövetség marad az a politikai erő, amely a november 30-i választások után is feltehetően a jelenlegi részvételi arányához mérten lehet ott a bukaresti parlamentben.
Persze, ha minél többen elmegyünk választani – teszik hozzá a kétkedők, minden bizonnyal elgondolkodva azon: az RMDSZ, az MPP és az EMNT többször is visszatérő nyáridős számai vajon vonzzák vagy taszítják majd a választókörzetek felé a romániai magyarságot?
Mert az elkövetkezőkben ez marad a nagy kérdés: a több fordulós politikai viták közömbössé vagy érzékenyebbé tették a romániai magyar társadalmat? Azt eszitek, amit főztetek jelszóval az ilyenszerű vitáktól undorodók jelentős része elzárkózik a politikai elittől, hiszen a hétköznapokban amúgy is van bőven amivel foglalkoznia, vagy úgy gondolja: nem annyira a parlamenti helyre vágyók, mint önmaga érdekében mégiscsak érdemes belépnie az urnákhoz?
Ezt a kérdést most már az egyetlen talpon maradt politikai erőnek, az RMDSZ-nek kell a maga javára billentenie. Az RMDSZ-nek kell bizonyítania, hogy hamisak azok a vádak, miszerint a Magyar Polgári Párttal, majd az Erdélyi Magyar nemzeti Tanáccsal folytatott tárgyalásai mindössze arculatépítő kommunikációs gyakorlatok voltak és valójában soha nem is akart megegyezni, hanem önmagát, illetve ellenfelei szerint a romániai magyar egypártrendszert akarta az elkövetkező négy esztendőre ismét átmenteni. Az RMDSZ-nek kell megmutatnia, hogy hiába próbált egyeztetni és engedményeket tenni bizonyos politikai elvek és intézmények tekintetében, a tárgyaló felek számára mindez csupán a parlamenti helyeket megszerző egyéni érdekek álcájának bizonyult. Az RMDSZ-nek kell mozgósítania az igazi cél, nem a magyar-magyar szembenállásból kikerekedő diadal, hanem az országos választási siker érdekében, hiszen ezután már a román pártokkal szembeni helytállás a tét. Ez utóbbiak ugyanis ünnepelnek és színezetükre való tekintet nélkül az RMDSZ-kudarcaként igyekeznek magyarázni az MPP-vel és az EMNT-vel folytatott tárgyalások kimenetelét. A romániai magyarság nem akar az RMDSZ ernyője alatt indulni – körülbelül így hangzik az a kulcsmondat, amelyet mindegyre ismételgetnek a párt- és sajtókommentátorok, és amelynek az a célja, hogy a választások előtt minél mélyebbre verjék azt a bizonyos éket a magyarság sorai között, nyilvánvalóan nem annyira a szavazatszerzés, mint inkább a szavazatcsökkentés és utóbbi közvetett előnyeinek a céljával. Az MPP feltételezhető függetlenjei óhatatlanul ennek a román álláspontnak a malmára hajtják a vizet, ezért a Takács Csaba vezetette kampánystábnak az elkövetkező hónapokban nem lesz könnyű dolga: több választási hadállásban is meggyőző erővel kell bizonyítania, hogy a minél nagyobb létszámú parlamenti részvétel, majd a kormányzati szerepvállalás az, amely a legtöbb hasznot jelenti a romániai magyarságnak. Ez teszi lehetővé azt, hogy önmaga értékeit megőrizve és fejlesztve zárkózzon fel az egyének és családok által olyannyira óhajtott európai civilizációs feltételrendszerhez. Miközben a román pártok a helyi, illetve a központ által a helyiek nyakába ültetett jelöltek között viaskodnak, az RMDSZ számára kimondottan jó húzásnak bizonyult, hogy gyakorlatilag az adhatta be parlamenti jelölti iratcsomóját, aki éppen akarta. A helyiség, vagy másképpen fogalmazva, a helyi ismertség igen nagy húzóerőt jelent, és amennyiben az általános választási jelszavakon túl a kampánystáb erre is képes alapozni, akkor nyert ügye lehet.

Adagio-presto. A nagy nyári erdélyi ifjúsági táborok lefutottak, és alighanem most egy évig el lehet töprengeni azon, hogy a politikai-gazdasági-társadalmi-művelődési-vidékfejlesztési, és ki tudja még milyen szakmai előadások jelentették-e a koncertek fedőnevét vagy csupán a pénzügyi támogatások fedezeteként szolgáltak. A tusnádi EU-táborról, akárcsak azidei Tusványosról már alig hangzik el vélemény, viszont az Erdélyi Magyar Ifjak gyergyószentmiklósi tábora még ébresztget visszhangokat, különösképpen az erdélyi, internetező fiatal erdélyi magyar értelmiségben, mindenekelőtt a balliberálisokban, hogy ezen utóbbi tábor szellemében egészen pontosan fogalmazzak. Ők mindenek előtt azt próbálják körüljárni, hogy léteznek-e Erdélyben szélsőjobbos mozgalmak, vagy csupán a magyarországiak próbálják önmagukat exportálni, s kérdés, milyen sikerrel, hogyan adhatók el ezek az eszmék elsősorban annak a középiskolás-társaságnak, akiktől tinédzser-ártatlanságukban még olyan messze áll mindennemű ideológia, akár a fogyasztói társadalom a két évtizeddel ezelőtti Romániától. Egyértelmű válasz még nincs, de alighanem egy kissé közelednénk a témához, ha a Magyar Gárdán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmon, az Árpád-sávos zászlókon, a zsidózáson és a kötelező gyurcsányozáson túl egy kissé azzal is foglalkoznánk, hogy itthon, mélyen és őszintén, milyen a magyarság viszonya – tömbben és szórványban – saját kisebbségéhez, a cigánysághoz. Mit beszélnek minderről az iskolákban, hogyan alakul a kérdés kezelése a bukaresti parlamentben, minisztériumokon és a csúcsértelmiségen túl a helyi közösségekben milyen a mindennapi román-magyar kapcsolat. A huszonegyedik század szellemiségében, tudományosságában és nyitottságában miért erősödhetnek fel olyan álmítoszok és legendásított magatartásformák, amelyek sok évszázad gondolatiságának eredményeit egész egyszerűen száműzik a könyvespolcokról, és miért terjedhet a ráció helyett valamiféle olyan nemzetieskedő halandzsa, amelyben minden összekeveredik: élet és halál, kereszténység és pogányság, keletiesség és nyugatiasság, cselekvés és pótcselekvés, a nyitottság és a zártság egyidejű igénylése, és még sok minden más, amit felsorolni is lehetetlen? A nyárnak vége, de talán ősszel és még inkább télen lesz majd időnk minderre. Wintertime. Az olyan cool.